Prostituált voltál testhez tapadó fekete ruhában. Ékszerek nélkül beszélgettél egy férfival , ki talán én is lehettem volna, de mégsem.
 Majd képzeltem neked egy várost, olyan utcákkal, melyek mindig is tetszettek és italokat adtál ki szerelmesen, nem belém, de a közeledben voltam és néztelek, beszéltünk, rádnyitottam miközben telefonáltál.
 Később a házakba szellemek költöztek, én seriff lettem, ki lóháton mindent megment, mégis sokszor féltem bemenni hozzád és a pult végében megölelni.
 Laktam a belvárosban s aztán távolabb, egy nagy házban melyről azt mondtátok, hogy rálátok mindenre, persze, soha nem érdekelt minden, sőt majd minden este eltévedtem hazafelé, pedig még annyit se ittam, amennyit bírtam volna.
 Kívűl a hó,  belül a por fedte be a képeket, fűteni és világítani kellett, életben tartani ezt a pár háztömböt, s a motor, a szívem, mozgott, forgolódott, nyújtózkodott a macskaköveken emléked felé.

Üde parfüm és bélgőz szaga keveredett a melegre sóhajtott szerelvény belsejében. A káplán következett. Felállt a vészjelző mellé és így szólt:
-Amint látjátok meguntam káplánnak lenni. Büdös már a munka, de arra várhattok, hogy én engedjem be a hideget. Végezze el a pincér. Lépjen a tettek mezejére, én hajlandó vagyok nézni de maximum innen. Osszátok ki a poharakat!
A sínek mellett esett az eső, odébb a domboldal üregeiben még hó lapult, melyen néhanapján megcsillant a felhőkön átszökő sugár.
Szűz hó, gondolták az asszonyok borzongva, combjaik összezárultak és egy hajtásra kiiták poharuk.
Órák óta álltak mozdulatlanul, kalauz sehol, pedig nélküle nem születhetett kompromisszum...
Sokan voltak a fülkékben, főleg a poszterek és a képek miatt, hisz a falu tanácsa azok nélkül nem engedte sehova őket.
Ez a sokféle népség, kik a nyelvjárások tarkasága miatt sokszor nem is értette egymást most türelmetlenül és egyre nyűgösebben viselte a várakozást, ami a káplán szerint immár 56 éve tartott.
Persze hazugnak tartották, habár ez sem jelenthette semmiféle alku alapját.

A professzor alkalmazásával kapcsolatosan felmerülő leggyakoribb kételyek forrása az volt, hogy közel húsz éve nem publikált semmit. Ennél is furcsább volt azonban az őt évek óta körüllengő hiány,  a cselekvés hiánya, a mozdulatok hiánya. Úgy vélem, egyfajta vegetáció volt ez, bár meglehet, tévedek. Akárhogy is, bizonyára elszokott már a tanítástól- gondolták- csakúgy, mint mindenféle szellemi tevékenységtől.

Pontosan húsz éve adták ki leghíresebb könyvét, az Epilepszis Konstellációit, melynek kapcsán egy interpretációs kurzussorozatra kérte fel őt egyetemünk. Be kell vallanom, én mindvégig ellene voltam eme kezdeményezésnek. Nem tudom biztosan, hogy magamat féltettem-e, vagy az engem körülvevő faunát, mégis rettegtem attól a kezdeményezéstől, hogy elém áll és elmondja mit gondol, nem érez, gondol. Nekem akkorra már a soknál több volt az ami van, az elég, nem szerettem volna újabb bonyodalmakat, sem pedig ismételni magam számára az elmúlt feladatok szenvedéssel és nehézségekkel teli időszakát. Úgy érzem féltem tőle. Mármint nem én, hanem a tudatos, a következményeket kiszámítani képes része mindenségemnek. Az ilyesmi butaságokra pedig illik hallgatni.

Dr. Krautz megfélemlített közelgő jelenlétével a másik oldalról pedig Susan szorongatott,elhatározást és terveket várva, döntéseket, melyek megmerevítették volna kettősünket az időben, a mozdulatlan örökkévalóságban, mely ellen akkoriban Krautz annyira tiltakozott. Lehetetlen volt számomra a kifeszített képre vetni pillantásom, a jövőm lenyomatára, a bizonyosságokra, az égre mint szemfedőmre.

Olcsó vörösbort ivott művészien elkészített kristálypohárból és közben folyamatosan pofázott arról, hogy Julie így, Julie úgy és hogy már megint nem érti mit eszik azon a másikon. Irtózott a dohányfüsttől és szeretett az ablak mellé ülni. A pincér álmosan pislog felénk, hosszú napja lehetett, szeretné végre befejezni.

Felém fordult és azt mondta:
-Nem gondolkoztál még el azon hogy egyszer vége lesz ennek és mindenki akit eddig átbasztál, kisemmiztél, megszégyenítettél vagy az őrületbe kergettél visszatér
és számon kéri rajtad vélt, vagy valós sérelmeit? Hmmm? Nem?
-Abszolúte nem szoktak ilyenek felmerülni bennem, őszintén, fogalmam sincs miről beszélsz.

Hatodik emelet kettőperbé. Az öregnek add át, tudod, annak a hámló kezű, sárga ujjú, aszott hullának személyesen. Bűzlik a nikotintól az a fasz,
bár gondolom azt se veszi észre ha behugyozik néhanapján. Undorodom attól a tagtól.

Rá akaratam borítani az asztalt, ha egyáltalán akartam akkor már valamit. Ököllel szétverni az arcát, fogni a villát és kirángatni vele a nyelvét...

1976, New Yersey, Country klub. A meszkalintól beállva mosolyogtam, bár ehhez minden tartalék erőmre szükségem volt akkor, s kezet rázott velem az elnök aki megígérte, hogy engedélyezi a kifizetéseimet és hogy nem fogja visszakövetelni a lízingelt járműveket. Kettőnk kis alkui. Csendben, fű alatt. Kis nyulakat vizionáltam, ahogy egymásnak adva a stafétabotot koncentrálnak és tulajdonképpen ez az egyetlen oka annak, hogy nem omlott még magába világegyetemünk. Hátradőltem székemben és a pohár után nyúltam. Ahogy remegett a kezem a bor egy részét sikerült kiöntenem, s rezignáltam figyeltem, ahogy végigfolyik vanília színű nadrágomon, mint valami havas mezőn a vér, le a frissen nyírt gyepre, a zöld rengetegbe. Rettegtem, hogy hangyák fogják inni a vérem, a piám, s ők fognak megrészegülni felesleges életemben. Emberek jöttek-mentek előttem, én pedig hunyorogva figyeltem körvonalaikat és átkozódtam amiért a kocsiba hagytam a napszemüveget. Szerezni kéne egy nyulat, jól mutatna ezen a pázsiton, persze szigorúan nem fehéret.Az elnök felesége tartott felém és már messziről integetett, méghozzá oly mértékben agresszívan tettetett lelkesedéssel, hogy attól a farkamon is felállt a szőr. Nagyon utálhatja a nyulakat, az biztos.

Végig az úton, követett a házak között, követett, betértem egy szorosba s nézett, mint én a köveket melyeken lépkedtem, néztem, hogy nő ki köztük a fű s a
hosszú évek során hogyan feszíti szét a betont. Oszlásnak indult a város akkorra és bomlottak fényei és plakátjai, akárcsak a tervezők elméi, akik hajdan
megálmodták forgolódva, lidércnyomás közepette ezt a telepet bosszúként, a sokat viselt embereknek.
Arcomhoz dörzsölődött a neon, habár nem volt hője már, s fénye is alig, élni akart belőlem, kiszívni minden cseppjét az élet lehetőségének, az eljövendőnek, a
még be nem következettnek, a reménynek, feltöltve annak helyét matematikával és determinizmussal, poszt-kolonalista identitáselméletekkel és bűvös
térképekkel melyek bevezetnek a mindenek felett álló rendszerbe, a saját, pixelekből kirakott arcom felé...
A sárban másztam, az őszben, elhulló levelek és szórólapok között mint egy kisgyerek, vigyorogva és az útépítő munkásokat és gépeket néztem, ahogy szoktam, értetlenül.

Teljes sávszélességel lóbált előttem egy műpéniszt, pedig ő a másik lány volt a képről, de mire eddig eljutottam, már halálian sikerült berúgnom a rengeteg
gintől és semerre se volt kiút. Mindent végig kellett néznem, minden aprócska pillanatát a gyötrelemnek mit magával művelt. Kényszerített, valósággal
keresztre feszített azokban a percekben. Nagyon nagy ívben nem érdekelt mit gondoltak erről az előző hájas barmok, akiket felcipelt kéjlakába és nyálcsorgatva
élvezték a műsorát. Nálam túllépte a határt és egyszerűen undorodtam. Semmi más nem volt bennem, csupán tiszta undor. A  vörösessárga nap lenyugvófélben
volt, halvány fényével pislákolva vonta be a koszos külvárost és az arcom, ahogy kipillantottam a kilencedik emeletről. Valamit elvesztettem, valamit
elvesztettünk, mint egy ruhatárba hagyott esernyőt, könnyedén és észrevétlenül, különösebb hiányérzet nélkül. De most lelkem mélyén zuhogott és fájt ahogy a
nap szemembe nézett, ahogy belémlátott.
Két végéről égettem, igen, éveket vettem el ,igen, otthagyom aki szeret, igen.
De mégis amennyit tudunk róla, nem szokott ilyesmiken töprengeni. Csupán unatkozott.

 

E gyönyörű hét az önfeledt, építő jellegű, játékos szórakozás keretei közt telt el.

Soma eképp összegezte:

"21:05...a sokadik aranyászok már blokkolja az idegrendszerem..kezd mosódni a papír és a tér...
 21:54...a fordító nem bírja kiolvasni a merőben viktoriánus,ámbár olvashatatlan kézírást
 
 22:32 az író ekkora már átlépte a megvilágosodás szikár kapuját
 reggel...kegyetlen szomjúság....görbült tükörkép,borotvát régen látott arc..és egy kérdés.."mia  faszt csináltam?"

Ámen

Széttárt combjait és ahogy beléhatolt, halk pukkanással szúrta át fülét a tetovált testü idegen tűje. Az ablakon át belézáródott az induló HÉV zaja,
a vezetékekről felröppenő galambok minden melankóliájával együtt. Vérzett a füle, sebéből frissen és dallamosan csöpögött vére a műbőr ülésborítókra.
Mindenki nézte. Nézték halkan, az Arcnélküli Nővel együtt, kinek zsebében kapszulák nyalták egymást, nem titkolt kéjjel, hogy bekebelezhessék világát. A
hangszórókból Chris Whitley -Living with the Low c. nótájának foszlányai próbálták feltölteni jelentéssel a teret, s letolt gatyájú kisfiúk voltak akkor ők ott a szerelvényen, kik elszonytyolodva pisiltek a lerombolt hidak tövében növekvő csalánbokrokra.
Azt érezte, túlságosan izzadtságszagú ma minden, minden dolgot megerőszakolnak, másokat, a szomszédot, a tacskóját, mozdulataikat és szavaikat, az érzelmeiket és a szépségüket. Kislányok magukat basszák szájba, karöltve a nagy, grandiózus Kurvával, mindenkori társadalmunkkal, az úszómedencével, s annak pocsék ízű vizével.
 

A kérdések kérdése úgy vélem, mindannyiunk számára ugyanaz volt azokban a rettegéssel és szinte már-már szenvedélyes félelemmel teli napokban. Vajon meddig hagyuk, s vajon meddig hagyhatjuk, hogy a sors giccses fabábui legyünk, ugyanazon nagy lefolyó belsejében morzsolódva, tehetetlen és iránytalan mozdulatainkkal, mintegy önmagunk paródiájaként küszködve ama hihetetlen erő ellen, melyet akkor a dolgok természetszerű rendjének hívtunk?
Legbelül akartuk tagadni, cáfolni, elutasítani az elfogadást, s ettől méginkább tárgyává váltunk a megcsúfoltatásoknak és hazugságoknak, melyeket percenként követtünk el önmagunk ellen. A saját képünk volt a céltábla mellyen gyakoroltunk, a saját hangunk ellen kondícionáltuk sejtjeinket, félve, hogy mindig csupán rosszabb
következhet el.

A 75.születésnapjára szentül hitte, hogy előző életében japán kamikaze katonaként halt meg célt tévesztve rózsaszín torpedójában, belerobbanva egy hatalmas kék bálnába.
Az unokák, ezen nézetei kifejtése után az otthon mellett döntöttek. Pedig igazán elküldhették volna egy szépíró tanfolyamra. Legrosszabb esetben összehozhatott volna pár gyerekmesét. Hisz a fantáziája akkorra már határtalanná zsugorodott.

Vaszilij a plafont nézte, s közben az elmúlt estén merengett. Szép áramvonalas légkondícionáló, tágas szoba, sok fénnyel. Egy idő óta az volt az érzése, hogy ugyanazokat a köröket futja. Egy idő óta az volt az érzése, hogy soha nem kell elszámolnia a lelkiismeretével, már ha egyáltalába véve feltételezzük hogy van olyan, vagy hogy ami az, az valóban az ami és nem egy emésztési probléma, vagy pár ezer agysejt tömegesen történő elhalása valamiféle, még fel nem térképezett összefüggés vonalán.
Sokáig nem mozdult és mikor felkelt akkor sem nézett ki az ablakokon. Az övcsatjával babrált és halkan, nyugodtan lélegzett.  Nem nézett és mégis látott, látta, ahogy a többiek nézik hogy ő látja őket és hogy ő nézi hogy ők
látják, hogy ő legszívesebben az égvilágon semmit sem látna. Szobájával szemben egy óriásplakátot állítottak fel Vaszilij tiszteletére, amin ő volt egy jacuzziban, körülötte lányok és alattuk egy hosszú, csupa 9 -esből álló szám.
Bekötötte cipőfűzőjét és örült, hogy általába pár dolog nevére legalább emlékszik. Nagyon rég nem járt errefelé, pedig régen itt élt, itt lakott és soha nem volt különösebb problémája a várossal vagy a kilátással. Bár az azért talán említésre méltó, hogy ebben a városban minden ablakból remek kilátás nyílt. De az ő szempillái akkor régen bezárultak. Ebből következően muszáj volt elmennie és magával cipelni mindent amit csak átélt és beledobnia az első útjába kerülő nagyobb folyóba. Haleledel lett belőle, míg ő a hídról figyelte, hogy sodorja tovább hajnali hányását a friss folyam.

Egész délelőtt hallotta a túloldalról átszűrődő kaparászást.
Heteknek, hónapoknak kellett eltelnie, mire ki tudta venni a szavakat, mondatokat és elkezdhette lejegyezni őket.
Nem gondoltam volna hogy ezt is megismerhetjük. A Flying Pigs karrierje leszállóágban volt, a zenekarnak friss vérre volt szüksége, olyan szellemi inspirációra, mely csak korunk legnagyobbjainak adatik meg.
Ezért válaszották őt, csak menj oda - mondták - és írj, ne félj nem eshet bajod, a szobát kifizettük, a házmester kedves, mondhatni kurva kedves érted haver hehemm, szóval bármi kell csak szólj, állítólag az a legjobb hely, meghogy te jó vagy ehmm kurvára jó és ezért te érted, nem fogjuk túlbonyolítani érted, fogjuk rá hogy komplikáció-allergiánk van hehe, aztán időnk meg mint a izé az óceán, vagy ehm tenger szóval fasztudja érted, akkor nagyjából ennyi.
Innentől kezdve tisztába lettek a felállással és Mr.Jacobson tette a dolgát. Fülelt és jegyzetelt. Néha kósza vázlatpontokat, néha egész monológokat, precíz gyorsírással. 98-ban ő nyerte a Tokiói Nagydíjat, ahol végig jó idő volt, kellemes napsütés, megfelelő páratartalom és korlátlan, ingyenes fogyasztás a szálloda bárjában. Neki mégsem remegtek a kezei. Ezért volt ő a legjobb. Bár izzadtságszagát még a kanapén ülve is éreztem. Persze nem zavart, amíg ihattam a számlájára. Nekem sem remegnek a kezeim. Ahogy végez megölöm. Ez is az alku része, legalábbis ez tűnik a legvalószínűbbnek. A lényeg hogy ne kezdjen el problémázni itt nekem. Ha akarja még a hangtompítót is felcsavarom.

(A képen a zenekar legutóbbi, 2004-es nagylemezének - Professional Entertainment - borítójához készült rajz látható.)

Órák óta ugyanazt az oldalt olvasta, a papírt kb. 45 centire tartva fejétől. Az oldalon nem voltak képek, sem iniciálé vagy egyéb díszítés. Csupán betűk. Vastag, nehéz, fekete kavargás, a rendszer illúzióját keltve a felületes szemlélőben. Már látta ezt a kavargást. Mint egy ataxiás roham, mikor a bizsergés füléből kiindulva gyengéden leveszi lábáról. Kétségbeesetten keresett egy abszolút rendszert a szövegen túl mely, maga nem szövegszerű és az egyszerű fájdalom érzésének bizonyosságával világít felé a viharban, a kitérők zátonyai közt.
Elhatározta, hogy soha többé nem megy haza, elhatározta, hogy élete végéig utazni fog és nem áll szóba buta emberekkel. Elhatározta, hogy újra gyerek lesz és önmagukért fogja tudni a dolgokat, önmaguknak.
Csodálatos, megnyugtató fehérség vette körül létezése nagy részében, és ő folyamatosan töltötte fel jelekkel ezt az aurát. Ma bármit meg fog engedni nekik. Lemond a tudatáról,   lemond hitéről, istenről.
Soha nem tér haza.
Ez igazán megindította szegénykémet.
Keserves belső kifakadásának a bal vénájába fecskendezett 10 mg. diazepám vetett véget, melynek műveletét dr. Lüscher évek óta oly nagy élvezettel és szakértelemmel vitte véghez.
Ilyenkor magában azt gondolta, hogy felszabadítja betegeit sőt, még valamiféle erotikus inger is lecsapódott benne a csillapítás aktusának katartikus másodperceiben.
Lassú és monoton jelenetnek képzelem kettejük kontaktusát, majd azt a rituálét, ahogy a
féleszű ápolók betanult mozdulataikkal a tolószékbe invitálják kedves vendégünket és
ráterítik lábaira a kockás takarót.
Most kezdődik az utazás.
Sandrát a klinika parkjának széléhez tolják, majd átmenetileg magára hagyják megjátszott nyugalmával. A kinti hőmérséklet 15 Celsius fok, majdnem ugyanannyi, mint a benti.
Lassan kinyitotta begyulladt szemeit és körülnézett, pontosabban fogalmazva bámult maga elé, mint egy köztéren felejtett kamera, mely folyamatosan veszi a körülötte zajló történéseket, a történetmesélés hiányának és a totális valóság felfogásának ábrándját vetítve felénk.
Ahogy kezdett magához térni úgy töltötte fel maga körül a teret jelentéssel, szükségszerű
összefüggések után kutatva. Szédültem, rohamom volt, beadták a gyógyszert, kihoztak levegőzni, délelőtt lehet, nem hallok gyerekzsivajt a szomszédos utcákból és éhes vagyok, nem adtak enni, vajon mikor jönnek vissza? A kimondhatóra támaszkodva emelkedett fel a tolószékből a kimondhatatlanra vágyódva. Őszintén és tisztán meg akart halni. Még több gyógyszert akart.
De előtte egy jó ebédet akart. Akarni akart. Színlelte az akarást.
Igen, valójában színlelte, na és? 
Az erre a színlelésre kifejtett erő volt az utolsó dolog ami életben tartotta, legalábbis ezt szeretnénk biztosra venni. Bevallom félünk. Rettegünk. 
Sandra csendesen bolondult meg, kitörések és hisztérikus kirohanások nélkül,
mégis elegánsan, fesztelenül, nagyvonalúan, minél kevesebb kellemetlenséget okozva.
Egyik napról a másikra kinyilvánították, megállapították, kikalkulálták és hipp-hopp,  itt találta magát intézményünk kiskertjében. A nagykertre még várnia kell.
Igen, pont ezt teszi. Illedelmesen beilleszkedett és történeteiben kimérten, eredeti módon helyezi el a hangsúlyokat, szépen mesél, figyelmének ellankadása nélkül.
A kis számító.
Idillikus helyen élünk mi mind itt. Szinte már-már boldog vagyok.
 

http://rapidshare.com/files/18290535/HWCoL.zip

Két perc volt hátra a világ végéig. Az ismert világ horozontja kitágul és magába szorítja a népet, mint egy hurrikán, új távlatokat nyitva az elbűvölően csókoló semmibe.
Befejezte a koncertet és a közönségen át távozott, járt, mint Jézus a vizen, a biztonságiak gyűrűje közt ki az utcára. Apró után matatott köntöse zsebében, szüksége volt rá, hogy telefonáljon.
A fülke kicsi volt és büdös, pénzszagú, húgyszagú. A cetlin a ma esti barátnő száma, ki tiszta könyörületből fog neki szállást adni, valamint testét és némi alkoholt. Utána Xanaxot. Rengeteg Xanaxot. A felejtésre. Bumm....
Bőrének fantasztikus illata volt, aromájában napfény és izgalom, akárcsak a nyelve, tiszta rejtély, lehetőség.
Ámítás és bolondozás, megérintése az elszakadás megelőlegezett szenvedését hordozta magában.
Folyamatosan újjászületve halt meg tőle.
Minden szépen el volt cseszve, minden dala az elcseszett döntéseiről és fájdalomáról szólt, ezekről tudta, hogy tisztán önmaga. Azonosság. Ez és ez vagyok, belga állampolgár, el vagyok cseszve, összesen ez van, adj valamit és felépítem és csodálatos lesz, természetesen a valóságban nem lesz több mint az érzelmi identitás okozta örvény.
Ezzel együtt nem volt választása. Hihetetlenül élvezte a benne megmozduló hiszékeny és ostoba szerencsétlent.

Az installációs program nem talált új fájlokat.
A meleg elvonta figyelmét, s az egyetlen dolog mi maradt az lépéseinek ritmusa volt,
az, hogy a teherautó által kitaposott nyomvonalon haladjon, mint mindenki más.
A vércsoportját jó előre, még az akció kezdete előtt felvéste bakancsára, de vajon mikor is lehetett az, talán négy-öt éve?
A zöldellő erdő lágyan ölelte körül, ringatta, bódította. Hamis ígéretekkel újra és újra.
A félelemmel kezdődött. Ha félt ivott s ha ivott félt.
Gyűlölt mindent maga körül, az egész istenbaszta látványt és hőséget, a saját forró koponyáját és tehetetlenségét.
Nem érzett semmi mást. Közöny. Idegen volt ilyenkor.
Csak úgy, ledobták. Vagy kiugrott. Mindegy. Egyedül ide. Nemtudni hová.
Gondolhatnánk, hogy büntetésből van itt, mert rendszeresen baszogatta a főnöke nejét, vagy mert előszeretettel kényszerített kiskorúakat prostitúcióra. A lehetőségek száma végtelen, mégis, feltételezzük bármelyiket,
a jelen szituáció realista módon való ábrázolása megkívánja hogy megemlítsem, mindkettő megfordult fejében.

Kifejezetten gyengéden mászott végig képernyőjén, a dekoncentráltság leghalványabb jele nélkül.
Előtte volt még a teljes útvonal megtervezése és a vázlatok szétküldése. Hajnali indulást akart, fapados járattal, átszállások nélkül. Észak felé, három óra. Érkezéskor a Gardermoen már romokban állt, de legalább ebben az országban nem voltak ellenséges emberek, akik meredten nézték volna mozdulatait, miközben megpróbál feszesen létezni és alkalmazkodni, megszokni és ujjaival a karfán dobolva várni.
A kifutó takarítását elhanyagolták, így a leszállás sikere csakis a pilóta virtuózitásán múlt. Havazott, mint általában. 
A csatornák tárva nyitva ásítoztak gépek felé, a mozgólépcsők pedig már hónapok óta nem mozdultak meg, elegendő elektromos áram és karbantartó hiányában.
Lélegezni, mindig mélyen, sóhajtani, ellazulni.
A vámmentes boltok maradékai közt találtak alkoholt és cigarettát, valamint tartós élelemiszereket és parfümöt. Ami szükséges.
Hangtalanul nyilt ki előttük a földszinti b- porta mozgóajtaja, előítéletek és megjegyzések nélkül. Amit hallottak - lépéseiket a csempéken majd a betonon-
belezuhant a légtér végtelen fehérségébe. Gondolataik feloldódtak a fojtogatóan kristálytiszta, sós, enyhén halszagú levegőben.
Gyönyörű üresség fogant bennük,s látványával kísértett, hogy elnyelje az ént.
Félelemmel vegyes áhítattal osontak a csúcstechnológiával remekbe metszett vonat felé, mely reményeik szerint képes lesz utat adni nekik Európa legdrágább városának szívébe.

Továbbgörgette fémkocsiját kijelölt pályáján a kihalt parkolóban. 
A tömböket különböző állatalakokkal jelölték,így a gyerekek is könnyedén visszataláltak az autóhoz és a nyugdíjasok is. Elméletben. Gyakorlatban ők a teknőst békának nézték, a farkast pedig összekeverték a medvével.
Jelen esetben mindkét vén fasz a varjúnál parkolt.
Piros alapon fehér állatok. Piros alapon fehér alakok, jelek melyek ikonikusan állatokat jelölnek.
Elméletileg létezhetett tehát egy olyan világ, ahol minden az emberi világ ikonikus mása és piros alapon fehérrel megjelenő formák alakjában válik érzékelhetővé.
Miközben ezen töprengett -erős nikotinos köhögés közepette- a húsokat pakolta be a kis Trabant csomagtartójába.
Enyhe bűz lengte körül, de sebaj, gondolta, ez még nem vészes és tegyük hozzá ingyen odaadták. Öreg már, nem is olyan jó a ritmusa, beéri, nem rohan sehová, amit lehetett elintézett, akit lehetett elintézett, akiket lehetett végleg lekésett.
Társa ekkorra már rég bent melegedett az autóban. Nem maradt elszámolnivalója, sem elgondolnivalója. Dideregve dörzsölte össze kezeit és várta a másikat, hogy végezzen odakint. Hallotta, ahogy a húsok egymásra zuhannak,
elgördülnek, elképzelte a fehér csontokat, amint kimerednek a vöröses pépből és jóízűen sóhajtott.
Azért annyira nem volt optimista, hogy a szája szélét is megnyalja.

A Rémkirály története akkor kezdődött, mikor felfedezte, hogy mindkét kezét ugyanolyan ügyesen tudja használni. Az enyém akkor kezdődött, mikor Sarah Johnson nyomozónő előre kitervelt szándékkal rács mögé juttatott. Társaival bizonyítékokat hamísítottak, s így elérték, hogy a bíróság életfogytiglani börtönbüntetésre ítéljen.Szerettem Nevadát, ezért - habár számítottam ilyesféle konspirációra- az utolsó pillanatokig itt maradtam.
Nem én öltem meg Sarah Johnson lányát. Nem tudom ki tette. Nem tudom ki volt a közvetlen tettes, csupán azt tudom, hogy Sarah megbízásából történt a dolog.
Tudom, mert eredetileg engem próbált felbérelni a munkára.
Steve Jackson el van távolítva.
Elmúlt a veszély. A helyében én is ezt tettem volna.
Megszabadult az egyetlen embertől, aki lebuktathatta volna... és egyben lánya véresszájú szeretőjétől.
Igaza volt a maga módján.
Végülis én öltem meg anno drága szüleit és én voltam az, aki 9 hónappal Judy születése előtt abban a mocskos motelban hullarészegen felcsinálta őt.
Azt hiszem tényleg itt az ideje pihenni.
Egy darabig.

Bódéjában állt, a leszakadt kábelvégekkel dekorált folyosó végén és szemeivel aznapi kínálatát pásztázta.
Rendkívüli mennyiségű vizuális információt tudott így olvasás nélkül, csupán a képek nézegetésével átfutni. Mindig tisztában volt a várható idővel, a politikai helyzettel, a filmcsillagok és popsztárok magánéletével.Széthúzott puncik és merev mellbimbók, ölelkező miniszterek és bamba sporthorgászok közt élte mindennapjait.
A problémái múlt hónap közepe táján kezdődtek.
Michael Jackson kicsinyített mása az egyik délután előadta neki a Thriller klippjének teljes koreográfiáját, majd meghajolt és szertefoszlott orra előtt. Az elkövetkezendő napokban ilyen és ehez hasonló produkciók boldogították az árust. Volt, hogy akadémiai székfoglalót hallgatott végig, máskor Tina Turner 92-es tokiói koncertjét, vagy éppen az EU- parlamenti küldöttek beavatását kísérhette figyelemmel, hogy az egyéb obszcén, de ugyanakkor fantasztikusan felvillanyozó és életteli produkciókat-melyekben gyakorta szerepet kapott egy rózsaszín bőrkorbács, plüssbilincsek, valamint egy bizonyos Virginie névre keresztelt, újdonsült, 18 éves művésznő -  ne is említsem.
Eleinte félt a jelenésektől, félt, hogy letérítik életének kiszabott ösvényéről, kis folyója kiárad medréből és végső soron valljuk be, felesége féltékeny haragjától.
Mert hogy egy ilyen tetves kis proli mint az ő ura, világsztárok társaságát élvezze munka közben, na olyan nincs.
Ennél az ő hitvese kevesebbet érdemel. Harminc év újságárulás után mégis mit képzel magáról?
Olyan nincs, hogy valami változzon. Punktum. Őrület.

Megérkeztek. Mondtam nekik, hogy ne az erdőből hívja őket. Erre tessék. Kiráz a hideg. Soha nem bírtam betelni a külvárosok poszt-apokaliptikus látványterveivel, de az erdő, az egészen más. Ahogy rájuk néztem..., a rózsaszín lakk kopogásának hangja és az olcsó pacsuli szaga elijesztette a bennem szendergő potenciált. Talán valamiféle vadállat lennék én? Vad az biztos nem. Azt hiszem azt észrevettem volna útközben.
Elkezdtek alkudozni az árról, mintha nem lett volna minden kristálytisztán lefixálva. Persze mit várhat az ember ezektől...
Olyasfajta félelem volt ez, amit akkor érez a szerencse nélküli, ha körbe körbe járkál hosszúnak tűnő órákon keresztül.
Elfogytak az óráim amiken mászkálhatnék. Mindnek betört az üvege a magassarkú ragadozók alatt.
Ránéztem, ő pedig a falra akasztott horgok felé biccentett.
A kisasszonyok türelmetlenül pislogtak az idiotizmusunk tiszteletére és úgy vélem valamiféle kontaktusra vártak.

A festő a kép fölé hajolva meresztette ránk véreres szemüvegét és halkan ásított. Nagy úr az unalom.

Tegnap megszámláltuk őket. A végösszeg 2246. Pontosan. Ennyien tűntek el  (már amennyiben lehet őket személyként kezelni, habár miért is ne lehetne, a mai világban ez már teljesen irrelevánssá vált). Szép sorjában lemásztak kijelölt helyükről és elfutottak, többnyire a belváros irányába. A gyengébb képességűekből kinézem hogy eltévedtek, miközben a centrumban lévő, feltehetőleg titkos találkahely felé próbáltak orientálódni. Nagy magabiztosságra vall az ilyesmi. Feltétlenül meg kell találnunk és eliminálnunk kell őket. Képzeljenek csak bele,  mi lenne ha valakinek feltűnnének a hasonlóságok és kiverné a pánikot. Hát ebben az országban már mindent lehet? Nem, nem. Maradjanak csak a helyükön, onnan figyelve le ránk, békés járókelőkre, mint Jézus a keresztről, hisz ők mi vagyunk, mosolygó kortársaink a plakátokon.

Készülnek valamire. Nem árt az óvatosság testvéreim.

A biztonsági sávon állt. Nem láttam tisztán, de mintha dülöngélt volna, pontosabban előre-hátra hajladozott, akár egy szál lucerna az őszi szelek idején. Fennakadt szemekkel méregettem a kalauzt, mikor veszi észre, és/vagy mikor szól rá. Vajon miféle idiótának jutna eszébe egy lucernához hasonlítani ezt a szédelgő hímtagot?
Igazi, perverz MÁV-osok a javából.
Utálom a hangos embereket.

Megálltunk.

Állítólag valaki a mozdony elé ugrott.
Gondoltam most élesztik újra, meg újra, míg futja a menetekre az erre elkülönített kasszából. Nagy, ribanc valóság.

Mindannyian jól szórakoztunk.

Akárki lehetett volna az, de én elég erős balfasz szagot éreztem előről szivárogni.
Feltehetően szerelemféltésből tette. Észrevettem a szám sarkából békésen folydogáló nyálat és a vérem remegni kezdett.
Egy kimerevített képet tartok magam előtt.
Budapest megöl engem.
 

http://rapidshare.com/files/29656899/VWkndNJzzCD1WkndMxd.part1.rar

http://rapidshare.com/files/29676798/VWkndNJzzCD1WkndMxd.part2.rar

http://rapidshare.com/files/29736373/VWkndNJzzCD2Unmxd.part1.rar.html

http://rapidshare.com/files/29742674/VWkndNJzzCD2Unmxd.part2.rar.html

Tendance : Bourreau
Tendance : Sadomasochisme
Tendance : Bizarre, Maniéré
Tendance : Adaptation ŕ la réalité
Tendance : Refoulement, inhibition
Tendance : Désir de faire l'important
Tendance : Prudence, vigilance
Tendance : Susceptibilité
Tendance : Ruse, malice
Self-contrôle
Professions Favorables
Métiers de la bouche (professeur de langue, dentiste, cuisinier, musicien ŕ vent)
Métiers d'argent (banquier)
Métiers d'imagination (Poęte, écrivain, musicien)
Métiers de médecine (Psychiatre, psychologue, pharmacien)
Métiers d'aventure (Archéologue, géologue, missionnaire)
Professions Défavorables
Métiers d'éducation (professeur, instituteur)
Métiers d'action (soldat, ingénieur)
Métiers de lettre (critique d'art, libraire, imprimeur, facteur
Professions trčs Défavorables
Métiers de service (coiffeur, hôtelier, serveur)
Métiers d'art (dessinateur, danseur, artiste, espion)
Métiers de médecine (dermatologue, gynécologue)

készült a Szondi teszt segítségével

http://users.skynet.be/pouradrien/szondy.htm