Végig az úton, követett a házak között, követett, betértem egy szorosba s nézett, mint én a köveket melyeken lépkedtem, néztem, hogy nő ki köztük a fű s a
hosszú évek során hogyan feszíti szét a betont. Oszlásnak indult a város akkorra és bomlottak fényei és plakátjai, akárcsak a tervezők elméi, akik hajdan
megálmodták forgolódva, lidércnyomás közepette ezt a telepet bosszúként, a sokat viselt embereknek.
Arcomhoz dörzsölődött a neon, habár nem volt hője már, s fénye is alig, élni akart belőlem, kiszívni minden cseppjét az élet lehetőségének, az eljövendőnek, a
még be nem következettnek, a reménynek, feltöltve annak helyét matematikával és determinizmussal, poszt-kolonalista identitáselméletekkel és bűvös
térképekkel melyek bevezetnek a mindenek felett álló rendszerbe, a saját, pixelekből kirakott arcom felé...
A sárban másztam, az őszben, elhulló levelek és szórólapok között mint egy kisgyerek, vigyorogva és az útépítő munkásokat és gépeket néztem, ahogy szoktam, értetlenül.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.