Vaszilij a plafont nézte, s közben az elmúlt estén merengett. Szép áramvonalas légkondícionáló, tágas szoba, sok fénnyel. Egy idő óta az volt az érzése, hogy ugyanazokat a köröket futja. Egy idő óta az volt az érzése, hogy soha nem kell elszámolnia a lelkiismeretével, már ha egyáltalába véve feltételezzük hogy van olyan, vagy hogy ami az, az valóban az ami és nem egy emésztési probléma, vagy pár ezer agysejt tömegesen történő elhalása valamiféle, még fel nem térképezett összefüggés vonalán.
Sokáig nem mozdult és mikor felkelt akkor sem nézett ki az ablakokon. Az övcsatjával babrált és halkan, nyugodtan lélegzett.  Nem nézett és mégis látott, látta, ahogy a többiek nézik hogy ő látja őket és hogy ő nézi hogy ők
látják, hogy ő legszívesebben az égvilágon semmit sem látna. Szobájával szemben egy óriásplakátot állítottak fel Vaszilij tiszteletére, amin ő volt egy jacuzziban, körülötte lányok és alattuk egy hosszú, csupa 9 -esből álló szám.
Bekötötte cipőfűzőjét és örült, hogy általába pár dolog nevére legalább emlékszik. Nagyon rég nem járt errefelé, pedig régen itt élt, itt lakott és soha nem volt különösebb problémája a várossal vagy a kilátással. Bár az azért talán említésre méltó, hogy ebben a városban minden ablakból remek kilátás nyílt. De az ő szempillái akkor régen bezárultak. Ebből következően muszáj volt elmennie és magával cipelni mindent amit csak átélt és beledobnia az első útjába kerülő nagyobb folyóba. Haleledel lett belőle, míg ő a hídról figyelte, hogy sodorja tovább hajnali hányását a friss folyam.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.