a beteg
2009.05.08. 10:48
Órák óta ugyanazt az oldalt olvasta, a papírt kb. 45 centire tartva fejétől. Az oldalon nem voltak képek, sem iniciálé vagy egyéb díszítés. Csupán betűk. Vastag, nehéz, fekete kavargás, a rendszer illúzióját keltve a felületes szemlélőben. Már látta ezt a kavargást. Mint egy ataxiás roham, mikor a bizsergés füléből kiindulva gyengéden leveszi lábáról. Kétségbeesetten keresett egy abszolút rendszert a szövegen túl mely, maga nem szövegszerű és az egyszerű fájdalom érzésének bizonyosságával világít felé a viharban, a kitérők zátonyai közt.
Elhatározta, hogy soha többé nem megy haza, elhatározta, hogy élete végéig utazni fog és nem áll szóba buta emberekkel. Elhatározta, hogy újra gyerek lesz és önmagukért fogja tudni a dolgokat, önmaguknak.
Csodálatos, megnyugtató fehérség vette körül létezése nagy részében, és ő folyamatosan töltötte fel jelekkel ezt az aurát. Ma bármit meg fog engedni nekik. Lemond a tudatáról, lemond hitéről, istenről.
Soha nem tér haza.
Ez igazán megindította szegénykémet.
Keserves belső kifakadásának a bal vénájába fecskendezett 10 mg. diazepám vetett véget, melynek műveletét dr. Lüscher évek óta oly nagy élvezettel és szakértelemmel vitte véghez.
Ilyenkor magában azt gondolta, hogy felszabadítja betegeit sőt, még valamiféle erotikus inger is lecsapódott benne a csillapítás aktusának katartikus másodperceiben.
Lassú és monoton jelenetnek képzelem kettejük kontaktusát, majd azt a rituálét, ahogy a
féleszű ápolók betanult mozdulataikkal a tolószékbe invitálják kedves vendégünket és
ráterítik lábaira a kockás takarót.
Most kezdődik az utazás.
Sandrát a klinika parkjának széléhez tolják, majd átmenetileg magára hagyják megjátszott nyugalmával. A kinti hőmérséklet 15 Celsius fok, majdnem ugyanannyi, mint a benti.
Lassan kinyitotta begyulladt szemeit és körülnézett, pontosabban fogalmazva bámult maga elé, mint egy köztéren felejtett kamera, mely folyamatosan veszi a körülötte zajló történéseket, a történetmesélés hiányának és a totális valóság felfogásának ábrándját vetítve felénk.
Ahogy kezdett magához térni úgy töltötte fel maga körül a teret jelentéssel, szükségszerű
összefüggések után kutatva. Szédültem, rohamom volt, beadták a gyógyszert, kihoztak levegőzni, délelőtt lehet, nem hallok gyerekzsivajt a szomszédos utcákból és éhes vagyok, nem adtak enni, vajon mikor jönnek vissza? A kimondhatóra támaszkodva emelkedett fel a tolószékből a kimondhatatlanra vágyódva. Őszintén és tisztán meg akart halni. Még több gyógyszert akart.
De előtte egy jó ebédet akart. Akarni akart. Színlelte az akarást.
Igen, valójában színlelte, na és?
Az erre a színlelésre kifejtett erő volt az utolsó dolog ami életben tartotta, legalábbis ezt szeretnénk biztosra venni. Bevallom félünk. Rettegünk.
Sandra csendesen bolondult meg, kitörések és hisztérikus kirohanások nélkül,
mégis elegánsan, fesztelenül, nagyvonalúan, minél kevesebb kellemetlenséget okozva.
Egyik napról a másikra kinyilvánították, megállapították, kikalkulálták és hipp-hopp, itt találta magát intézményünk kiskertjében. A nagykertre még várnia kell.
Igen, pont ezt teszi. Illedelmesen beilleszkedett és történeteiben kimérten, eredeti módon helyezi el a hangsúlyokat, szépen mesél, figyelmének ellankadása nélkül.
A kis számító.
Idillikus helyen élünk mi mind itt. Szinte már-már boldog vagyok.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
n0kedli 2009.05.08. 15:10:13
Erre utalna az is, hogy Sandra szemszögéből mesél, az ő érzéseit, nézőpontját jeleníti meg. Azonban megtöri ezt az, hogy a doki érzéseire is kitér (ami magában lehetne a később elvetett heterodiegetikusság álcájának része, ennek szerintem jobban le kéne reflektálni a szövegben a kétességét), majd a T/1-es kijelentések, melyek inkább azt juttatták eszembe, hogy a beszélő a hely valamiféle szelleme lehet vagy mi, aki nem megfeleltethető egy konkrét személynek, tudása kevésbé korlátozott ennél, viszont a szereplő(k) érzésvilágába van bezárva.
Összbenyomásom az a szöveggel kapcsolatban, hogy olyan, mintha valaminek az eleje lenne. Legalábbis lezáratlan, összevarratlan, ami nem feltétlenül negatív. A 'rettegés' és a (nyilván félig-meddig ironikus) 'szinte-boldogság' paradoxonával kapcsolatban merült fel bennem hiányérzet, főleg, hogy e kijelentéseket egy lebegő narrátor teszi. Egy-két bekezdésben még el lehetne simítani, hogy függ össze a kettő, hol és hogyan találkoznak.