Le kéne celluxoznom a szemeit. Nem kelne fel, vagy mégis, de határozottan nem így, nem látna, nyerhetnénk vele időt, bár a végén értem jönnek. Lefújhatnánk? Vedd újra! Koncentrálj!
Rettegtem hogy felébred és rám mereszti a szemét, a szemgolyóit és úgy forgatja ahogy szokta.
22 éve ólálkodik körülöttem mint valami settenkedő narkós, aki minden pillanatban készen áll hogy letépje rólam a gatyát is az anyagért.
Biztosra nem venném hogy sikerülni fog neki. De semmi sem kizárt.
Induljunk a park felé. A park a megnyugvást szimbolizálja számomra.
Arra lett kitalálva, meghagyva valami zagyva zöldnek a zeller mellé mit a hipermarkettől ajándékozott szatyorban lóbáltam útban hazafelé.
Elfelejtettem ragasztót venni.
Nem szeretem a hirtelen felismeréseket, mindig elfelejtem értékelni értéküket melyek valójában nem léteznek.
Négy fal vesz körül, bár tulajdonképpen ebből a velem szemben lévő tükör, a hátam mögött tébláboló pedig üveg.
Komfortos zug, kilátással a tenger felé. Felettem pedig az elsuhanó felhők. Magam vagyok a nagyítás.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.