Két perc volt hátra a világ végéig. Az ismert világ horozontja kitágul és magába szorítja a népet, mint egy hurrikán, új távlatokat nyitva az elbűvölően csókoló semmibe.
Befejezte a koncertet és a közönségen át távozott, járt, mint Jézus a vizen, a biztonságiak gyűrűje közt ki az utcára. Apró után matatott köntöse zsebében, szüksége volt rá, hogy telefonáljon.
A fülke kicsi volt és büdös, pénzszagú, húgyszagú. A cetlin a ma esti barátnő száma, ki tiszta könyörületből fog neki szállást adni, valamint testét és némi alkoholt. Utána Xanaxot. Rengeteg Xanaxot. A felejtésre. Bumm....
Bőrének fantasztikus illata volt, aromájában napfény és izgalom, akárcsak a nyelve, tiszta rejtély, lehetőség.
Ámítás és bolondozás, megérintése az elszakadás megelőlegezett szenvedését hordozta magában.
Folyamatosan újjászületve halt meg tőle.
Minden szépen el volt cseszve, minden dala az elcseszett döntéseiről és fájdalomáról szólt, ezekről tudta, hogy tisztán önmaga. Azonosság. Ez és ez vagyok, belga állampolgár, el vagyok cseszve, összesen ez van, adj valamit és felépítem és csodálatos lesz, természetesen a valóságban nem lesz több mint az érzelmi identitás okozta örvény.
Ezzel együtt nem volt választása. Hihetetlenül élvezte a benne megmozduló hiszékeny és ostoba szerencsétlent.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.