A kérdések kérdése úgy vélem, mindannyiunk számára ugyanaz volt azokban a rettegéssel és szinte már-már szenvedélyes félelemmel teli napokban. Vajon meddig hagyuk, s vajon meddig hagyhatjuk, hogy a sors giccses fabábui legyünk, ugyanazon nagy lefolyó belsejében morzsolódva, tehetetlen és iránytalan mozdulatainkkal, mintegy önmagunk paródiájaként küszködve ama hihetetlen erő ellen, melyet akkor a dolgok természetszerű rendjének hívtunk?
Legbelül akartuk tagadni, cáfolni, elutasítani az elfogadást, s ettől méginkább tárgyává váltunk a megcsúfoltatásoknak és hazugságoknak, melyeket percenként követtünk el önmagunk ellen. A saját képünk volt a céltábla mellyen gyakoroltunk, a saját hangunk ellen kondícionáltuk sejtjeinket, félve, hogy mindig csupán rosszabb
következhet el.

A 75.születésnapjára szentül hitte, hogy előző életében japán kamikaze katonaként halt meg célt tévesztve rózsaszín torpedójában, belerobbanva egy hatalmas kék bálnába.
Az unokák, ezen nézetei kifejtése után az otthon mellett döntöttek. Pedig igazán elküldhették volna egy szépíró tanfolyamra. Legrosszabb esetben összehozhatott volna pár gyerekmesét. Hisz a fantáziája akkorra már határtalanná zsugorodott.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.