Teljes sávszélességel lóbált előttem egy műpéniszt, pedig ő a másik lány volt a képről, de mire eddig eljutottam, már halálian sikerült berúgnom a rengeteg
gintől és semerre se volt kiút. Mindent végig kellett néznem, minden aprócska pillanatát a gyötrelemnek mit magával művelt. Kényszerített, valósággal
keresztre feszített azokban a percekben. Nagyon nagy ívben nem érdekelt mit gondoltak erről az előző hájas barmok, akiket felcipelt kéjlakába és nyálcsorgatva
élvezték a műsorát. Nálam túllépte a határt és egyszerűen undorodtam. Semmi más nem volt bennem, csupán tiszta undor. A  vörösessárga nap lenyugvófélben
volt, halvány fényével pislákolva vonta be a koszos külvárost és az arcom, ahogy kipillantottam a kilencedik emeletről. Valamit elvesztettem, valamit
elvesztettünk, mint egy ruhatárba hagyott esernyőt, könnyedén és észrevétlenül, különösebb hiányérzet nélkül. De most lelkem mélyén zuhogott és fájt ahogy a
nap szemembe nézett, ahogy belémlátott.
Két végéről égettem, igen, éveket vettem el ,igen, otthagyom aki szeret, igen.
De mégis amennyit tudunk róla, nem szokott ilyesmiken töprengeni. Csupán unatkozott.

 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.