Üde parfüm és bélgőz szaga keveredett a melegre sóhajtott szerelvény belsejében. A káplán következett. Felállt a vészjelző mellé és így szólt:
-Amint látjátok meguntam káplánnak lenni. Büdös már a munka, de arra várhattok, hogy én engedjem be a hideget. Végezze el a pincér. Lépjen a tettek mezejére, én hajlandó vagyok nézni de maximum innen. Osszátok ki a poharakat!
A sínek mellett esett az eső, odébb a domboldal üregeiben még hó lapult, melyen néhanapján megcsillant a felhőkön átszökő sugár.
Szűz hó, gondolták az asszonyok borzongva, combjaik összezárultak és egy hajtásra kiiták poharuk.
Órák óta álltak mozdulatlanul, kalauz sehol, pedig nélküle nem születhetett kompromisszum...
Sokan voltak a fülkékben, főleg a poszterek és a képek miatt, hisz a falu tanácsa azok nélkül nem engedte sehova őket.
Ez a sokféle népség, kik a nyelvjárások tarkasága miatt sokszor nem is értette egymást most türelmetlenül és egyre nyűgösebben viselte a várakozást, ami a káplán szerint immár 56 éve tartott.
Persze hazugnak tartották, habár ez sem jelenthette semmiféle alku alapját.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.