Furcsa dolgok kezdtek megjelenni testén, mondhatni furcsa... nagyon furcsa. Johnny nem tudta mit gondoljon ill., hogy egyáltalán szükségszerű-e gondolnia valamit az adott helyzetben. Dehát ki tudhatta volna? Nézhette volna a vizet vagy a fákat vagy mondjuk éppenséggel a hidat a kis emberkéivel és csökönyösen apró járműveivel, az állapotán ezek nem segíthettek volna. Kezei remegtek és arca égett, ahogy a napba fordult kifújni a füstöt cigarettájából,de mondhatnánk erre azt is, hogy a lelkéből. Hosszútávon mindegy lenne.hosszútávon minden mindegy egy bizonyos fokig. De ne kalandozzunk el. Ragaszkodjunk a tárgyhoz, bármennyire is próbál az meglépni előlünk, esetleg önnönmagát nemlétezőnek feltüntetve elbújni, de hosszútávon ez is mindegy.
Összességébe megállapítnám, ill. leszögezném hogy Johnny-nak elcseszett egy kedve volt az egyszer már biztos. Valósággal marcongolta belsejét az önvád és a keserűség. De kit érdekel? Talán ha jobban ismernénk őt rájönnénk, hogy valószínűleg még saját magát se érdekelte.
Szétfolytak a szavai, szétfolytak a betűi, szétfolyt az egész élete szemei előtt és lassan
elkezdett feloldódni az általános érdektelenség és motiválatlanság tengerében.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.