Le kéne celluxoznom a szemeit. Nem kelne fel, vagy mégis, de határozottan nem így, nem látna, nyerhetnénk vele időt, bár a végén értem jönnek. Lefújhatnánk? Vedd újra! Koncentrálj!
Rettegtem hogy felébred és rám mereszti a szemét, a szemgolyóit és úgy forgatja ahogy szokta.
22 éve ólálkodik körülöttem mint valami settenkedő narkós, aki minden pillanatban készen áll hogy letépje rólam a gatyát is az anyagért.
Biztosra nem venném hogy sikerülni fog neki. De semmi sem kizárt.
Induljunk a park felé. A park a megnyugvást szimbolizálja számomra.
Arra lett kitalálva, meghagyva valami zagyva zöldnek a zeller mellé mit a hipermarkettől ajándékozott szatyorban lóbáltam útban hazafelé.
Elfelejtettem ragasztót venni.
Nem szeretem a hirtelen felismeréseket, mindig elfelejtem értékelni értéküket melyek valójában nem léteznek.
Négy fal vesz körül, bár tulajdonképpen ebből a velem szemben lévő tükör, a hátam mögött tébláboló pedig üveg.
Komfortos zug, kilátással a tenger felé. Felettem pedig az elsuhanó felhők. Magam vagyok a nagyítás.

-Egyszer majd talán kiérünk a partra- ásított az öreg halász és sóhajtva nekidőlt csónakja falának.Lesz talaj, s homok, s egyenesen állhatunk végre, nyugodtan, ellazulva.Szeméből könycsepp gördült le, majd nemsokára már záporként kopogott megkönyebbülése a ladik alján.Lerogyott s halk hangon azt mondta:    -Ugyan, soha...

Hangképző szerveink mozgásba lendülnek, szavakat formálunk, mikhez fogalmakat rendel majd a partner.A fantázia gépezete beindul, a nyelv eredendően retorikus volta igazolódni látszik.Nietzsche szerint minden szó valaha egy
metafora volt, nyelvünk tele van holt és élő metaforákkal, hisz maga az elnevezés aktusa metaforikus alapokon
történik, gondoljunk csak az orrszarvú metonímiájára.Ha az ember a kanári külső jellemzőivel bírna, kétséges hogy ez lenne az elnevezés alapja, a hangalakról természetesen nem is beszélve.

A nyelv szerkezete, a kommunikáció
folyamata és eszközei tehát mindenképpen függnek biológiai és térbeli tényezőktől.Vajon elképzelhető egy jelrendszer mely gyorsabb és töretlenebb mint maga a nyelv, ábrázolásmódjában hitelesebb és konkrétabb, közvetlenebb?
Valamint abszolúte, majdhogynem elképzelhetetlen módon eltér a nyelv logikai felépítésétől.
Valami ami magához a létezéshez áll a legközelebb.

A szegedi villamosok sóhajai csak úgy karcolják a síneket, vidáman suhannak munkájuk felé emberek százai az elkopott rácsokba kapaszkodva, miközben én rettegve figyelem őket, félek, bármelyik pillanatban egy tömeggyilkos törhet ki valamelyik fajankóból, hogy vérfürdőt rendezve a naplemente színeivel tarkítsa szürke délelőttöm.Félek és várom.Pont ahogyan a szerelmet.                                                                                     

Az illúzió illúzióját.A maszkot a maszkon.

A felerősítés és kioltás esszenciáit.

Miért érzünk ösztzönös kényszert állandóan erkölcsi ítélet megfogalmazására az adott helyzetekben?

Miért olyan fontos számunkra a folyamatos önreflexió?

A nyelv retorikus volta, metaforikusság, elnevezés, fantázia, behatároltság.

Az érzelmek skálája, definíciója, halálian bugyuta.

A deszkák amiken járunk a nyelv deszkái, a fogalmi mátrix melynek spiráljain tekergőzünk, bár folytogat hiányossága, ügyetlensége, esetlensége, elefánt a porcelánboltban.

Furcsa dolgok kezdtek megjelenni testén, mondhatni furcsa... nagyon furcsa. Johnny nem tudta mit gondoljon ill., hogy egyáltalán szükségszerű-e gondolnia valamit az adott helyzetben. Dehát ki tudhatta volna? Nézhette volna a vizet vagy a fákat vagy mondjuk éppenséggel a hidat a kis emberkéivel és csökönyösen apró járműveivel, az állapotán ezek nem segíthettek volna. Kezei remegtek és arca égett, ahogy a napba fordult kifújni a füstöt cigarettájából,de mondhatnánk erre azt is, hogy a lelkéből. Hosszútávon mindegy lenne.hosszútávon minden mindegy egy bizonyos fokig. De ne kalandozzunk el. Ragaszkodjunk a tárgyhoz, bármennyire is próbál az meglépni előlünk, esetleg önnönmagát nemlétezőnek feltüntetve elbújni, de hosszútávon ez is mindegy.
Összességébe megállapítnám, ill. leszögezném hogy Johnny-nak elcseszett egy kedve volt az egyszer már biztos. Valósággal marcongolta belsejét az önvád és a keserűség. De kit érdekel? Talán ha jobban ismernénk őt rájönnénk, hogy valószínűleg még saját magát se érdekelte.
Szétfolytak a szavai, szétfolytak a betűi, szétfolyt az egész élete szemei előtt és lassan
elkezdett feloldódni az általános érdektelenség és motiválatlanság tengerében.

azt hiszem megértettem foucault
 borges és az idő kapcsán
 a felfoghatatlan felfogása kapcsán
 és beugrott musil rajongók c darabja
 és persze az üvöltés
 nem érzed úgy néha hogy hússzállító teherautók alá bukunk egy tojást keresve?
 néha ezt érzem az irodalomelmélet kapcsán
 másszor pont a fordítottját
 megtehetnénk hogy ledobáljuk karóráinkat az időtlen örökkvalóság nevében az empire state building tetjéről hogy aztán az elkövetkezendő években ébresztőórák hulljanak fejünkre
 ginsberg a kétely zsenije
 " nem tudod honnan jössz, miért éltél ki vagy,
 ez a bizonytalanság ez biztosan te vagy"
 rám tör az érzés hogy minden egy dologra irányul és a világ a maga átláthatatlanságában végteleneül behatárolt (oximoron) általunk és felfogható mert mindenhol ismételjük magunk
 ilyenkor materialista vagyok és burjánzik bennem az evolúció logikája
 aztán azt érzem hogy minden szertefoszlik a fogalmaim megsemmisülnek és a káosz az ősállapot
 az egyetlen igazság
 mely embertelen
 és felfoghatatlan
 maga  a halál
 úgy vélem borgesnak igaza volt és a halállal közeledünk önmagunk titkos középpontja felé
 bármit elgondolok már el van gondolva
 érted ezt?
 minden szó ki volt már mondva
 és a golflabda végiggurigázott már hegyen völgyön a kistó mellett és a patakmederben
 eszembe jut pirandello
 sőt
 az hogy magammal se tudok kommunikálni
 beleolvasok a hírekbe, úgy élünk itt mint az állatok
 mindannyian kárhozatra ítélve
 azt hiszem ennyit akartam leírni, remélem átment
 szia

Fentartom magamnak a jogot, hogy csökevényes ujjam feltartsam a világmindenség felé, s valamiféle poszt-apokaliptikus szájízzel vágyakozzam a tökéletes megsemmisülés után.

Kísérleti Adás.